2017. november 26., vasárnap

Atlantisz hangjai - 9. fejezet

Sziasztok!


Ismét sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam csak meg a fejezetet, és az egyetemei teendőim miatt sajnos nem tudom ígérni, hogy a következőket gyakrabban tudom hozni. Mindenesetre szerintem egy igen érdekes részről van szó, a már korábban megismert nephdoriakról lesz szó benne, az ő történetüket ismerhetitek meg. Jó olvasást hozzá, és remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)

Amy


William

A kis szobában dohszag és füllesztő meleg uralkodott, a csendet csak az ide-oda szálló, majd a vályogfalakon időnként megpihenő légy zümmögése törte meg. A jelenlévők körbeállták a helyiség egyetlen berendezési tárgyául szolgáló ötszögletű faasztalt, és hol az előttük kiterített idegen térképre, hol Williamre pillantottak. A férfi azonban rájuk se hederített. Percek óta bámult ki szótlanul az ablakon, izzadságtól gyöngyöző arca dühös vonásokba torzult, kérges kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy ujjpercei szinte kifehéredtek.
-         Nem fogjuk feladni, William – szólalt meg váratlanul Elenor, és férje vállára tette a kezét. Hangja harcias volt, és határtalan dacról tanúskodott. – Megfejtjük a térkép titkát, és megtaláljuk az Újvilágot.
-         Hogyan tudnánk? – mordult fel keserűen a falu vezetője. – Barbra Carmody volt az egyetlen, aki ismerte a Régi Nyelvet. Nélküle ez a papírdarab nem több, mint kusza szimbólumok sokasága. Akár vissza is dobhatnánk a vízbe, vagy odaadhatnánk az atlantisziaknak, bemesélve nekik, hogy egyiptomi holmi. Akkor legalább biztosan kitörne köztük a pánik.
A szobára ismét csend ereszkedett, és a férfi elégedetten konstatálta, hogy a feleségén kívül senki sem mer hozzászólni, amikor ilyen zaklatott. Ilyenkor egyetlen rossz szó is elég volt, hogy indulatainak ne tudjon megálljt parancsolni, és eszeveszett tombolásba kezdjen.
Persze se Kinnek, se Jeffreynek, Nicholnak, vagy bárki másnak a jelenlévők közül felróható lett volna a rossz hír, amit néhány perccel ezelőtt közöltek Williammel. Nem az ő hibájuk volt, hogy a drága Barbra asszony, Nephdor falu rangidős gyógyítója és az egyetlen, aki még ismerte őseik nyelvét, ma reggel meghalt. Ugyanaz a gyilkos kór végzett vele, mint oly sok falubelivel az elmúlt hetekben. Amelyet az utóbbi időben sikerült ugyan megfékezni, de az atlantisziak még mindig jeges közönnyel szemlélték a történteket a segítség legkisebb jele nélkül. Amelyet még a nagyra becsült Salmis, a Mesterek mestere is figyelmen kívül hagyott, hiába ment hozzá könyörögni, hogy segítsen a nephdoriakon.  Az aprócska falu lakói teljesen magukra maradtak. És immár az utolsó ember is meghalt, aki meg tudná fejteni az idegen térkép titkát, és segítene megtalálni a kiutat a szigetről.
Merthogy a nephdoriak mindig is elvágytak Atlantiszból, és ha az ahoxeaqi Gárda nem leste volna minden lépésüket árgus szemekkel, és nem vette volna magas kerítéssel körbe a falut, már minden bizonnyal hajókat ácsoltak, és elmentek volna a szigetről. Nem tartoztak ide, a szigetlakók rettegtek tőlük, és úgy bántak velük, akár az állatokkal. Nephdort, a számukra felépített falut gondosan őrizték, és csak nyomós indokuk lehetett arra, hogy elhagyják. Egyszerre volt az otthonuk és kegyetlen börtön, pedig a bűnük annyi volt csupán, hogy idegenek voltak.
Már majdnem száznegyvenhat esztendeje annak a napnak, amelynek eseményei örökre megváltoztatták mind őseik életét. William kisebb korában oly sokszor hallotta édesapjától a történetet, amely szájhagyomány útján öröklődött a falulakók között, hogy még most, ennyi év elteltével is fel tudta idézni szavait. Senki sem tudta, hogyan is történt pontosan. A hajó, amivel ükszülei ezerötszáztizenhat másik társukkal utaztak, egy Írországnak nevezett helyről indult, és az óceán másik felén található Amerikába, a szabadság és gazdagság földjére tartott. Utasai szegény kivándorlók voltak, akik jobb szerencsét és megélhetést keresni mentek az új hazába, ám az út negyedik napján a hajó rettenetes viharba keveredett. Szörnyű pánik tört ki a fedélzeten, mindenki azt hitte, a vég órája jött el. A motorok leálltak, és tehetetlenül sodródtak az árral három nap és három éjen át, míg nem végül kitisztult az idő, és egy zöldellő szigeten találták magukat. A parttól nem messze kötöttek ki, és úgy gondolták, meghúzzák itt magukat, amíg meg nem javítják a gőzgépeket, és tovább nem tudnak indulni. Ám a szárazföldön különös ruhákba öltözött, különös nyelven beszélő emberek várták őket, akik nem hasonlítottak egyetlen addig ismert népre sem. Elfogták a hajótörötteket, aki ellenállt, azt megölték, az életben hagyottakat ebbe a kis faluba zárták, a hajót pedig minden felszerelésével együtt elsüllyesztették valahol a tengeren. Így kezdődött a nephdoriak kegyetlen és szenvedéssel teli története.
William alig látható mosolyra húzta a száját. Az őseik legalább hatalmas riadalmat keltettek annak idején, amibe a Tanács is kis híján belebukott. Azt hitték, az ősellenségnek kikiáltott egyiptomiak jöttek el újra, hogy a földdel egyenlővé tegyék a szigetet.
A szoba némaságba burkolózott, a csendet csak Jeffrey, William néhai apja barátjának minden lében kanál fia törte meg, amint vékony, csontos ujjaival végigsimított a rongyos papírlapon. A férfi legszívesebben rámordult volna, hogy eredjen innét, de valahogy mégsem vitte rá a lélek, hogy goromba legyen az alig húsz napfordulót megért fiúval. Jeffrey legalább okos volt, nem úgy, mint a testvére, Nichol. Ő volt az, aki először rájött, hogy ez a papírdarab egy térkép lehet.
-         Az lesz a legjobb, ha megszabadulunk tőle – sziszegte a fogai között. – Többet úgyse vesszük hasznát, így pedig csak azt kockáztatjuk, hogy azok a nyomorult atlantisziak megtalálják, és bosszút állnak rajtunk miatta.
-         Azt már nem – csattant fel erélyesen Elenor, szőke haját ügyetlenül hátrasimítva az asztalhoz lépett, és óvatosan felcsavarta a papírt. A tekerccsel a kezében a fal mellett leguggolt, és ujjait a padló egy kitüremkedő résébe akasztotta. A fadeszka könnyedén kiugrott a helyéről, alatta egy szűk mélyedés rejtőzött. William rezignáltam figyelte a feleségét, amint becsúsztatja a térképet a rejtekhelyre, és visszateszi a korhadó fadarabot.
-         Mégis mit reméltek? – recsegte nyersen, és keze ökölbe szorult. – Ki fogja megfejteni, ha mi sem tudtuk? A Régi Nyelv a mai napon végleg elenyészett, és utódaink már csak az atlantisziak undorító nyelvét fogják ismerni. Mert mi voltunk olyan ostobák, hogy hagytuk magunkat! – Öklével dühösen az asztalra vágott, mire mindenki ijedten rezzent össze a teremben.
-         Menjetek innen! Mindenki menjen a dolgára! Ne is lássam egyikőtöket sem!
A szoba szépen lassan kiürült körülötte, míg végül ő is felállt, kilépett a nyári forróságba, és becsapta maga mögött az ajtót, mire apró vakolatdarabok zúdultak a nyakába. A kis egyszobás házra, amely a falu vezetőinek amolyan tanácskozóhelyül szolgált, már igencsak ráfért volna a felújítás. Akárcsak Nephdor egészére. William megállt a település fölötti dombon, és végignézett a tenger felé lejtő utca két oldalán sorakozó nyomorúságos kunyhókon. Mindegyik lepusztult és romos volt, némelyik már düledezett, az ablaka, vagy éppen a teteje egyik része hiányzott. A falu haldoklott, hiába is próbáltak tenni ellene lakói. Lassan az enyészeté lett, és vele együtt kultúrájuk utolsó darabjai is.
Az utcán egyszerű gyapjúruhát viselő, ráncos, megfáradt arcú emberek siettek dolgukra, néhányan tisztelettudóan biccentettek felé, mások leszegett fejjel haladtak el mellette, látszólag észre sem véve őt. A legtöbben a sziklás tengerparton kikötött csónakok felé igyekeztek, hogy bőséges fogás reményében csatlakozzanak a vízen ringatózó megannyi társukhoz. A többiek a környező dombokon elterülő gyümölcsföldek felé vették az irányt, ahol epret és ribizlit szedtek egészen a világosság utolsó órájáig.
William lesétált az utcán egészen a partig, arcán nyomorúság és fájdalom tükröződött. A Tanács törvényei szerint minden munkaképes korú nephdori köteles volt dolgozni, a gyerekek pedig iskolába járni, csak az öregek és a betegek maradhattak otthon. A munkakerülőket a falut a sziget többi részétől elválasztó kerítésen túl állomásozó gárdisták azonnal elfogták. Ha szerencséje volt, csak megverték, ha nem, még az is előfordult, hogy elvitték az isten tudja hova, és csak hetekkel később került elő. Rabszolgák voltak ők, a saját falujuk rabjai, kiszolgáltatva az atlantisziak önkényének.
A férfi először nem is értette teljesen, honnan ered ez a megmagyarázhatatlan zsigeri düh, ami a hatalmába kerítette. Leült az egyik sziklára, és a vadul hullámzó tengeren hánykódó csónakokban ülő alakokat nézte, amint éppen kivetik hálójukat. Hiszen ez így volt már, amióta megszületett, és előtte is a szülei, nagyszülei korában is. De most itt van ez az átkozott térkép. Ostoba, vak reményt keltett bennük, hogy kitalálhatják, merre van Amerika, és egy nap elhajózhatnak innen, beteljesítve őseik küldetését. Pedig csak lázálom az egész.
William ingerülten felpattant, és öles léptekkel visszaindult az utcán a ház felé, hogy kidobja a papírt, mielőtt még rajtuk kívül más is tudomást szerezne róla. Ha így történne, talán tömeghisztéria vagy lázadás törne ki Nephdorban, és akkor az atlantiszi gárda összes harcosa a faluba jönne, hogy rendet tegyen. Akárhogyan is lenne, véres tragédia bontakozna ki az egészből. Jobb, ha megszabadul attól a vacaktól.
De az ajtóban mégis megtorpant. A rekkenő hőség elől árnyékba húzódva a vályogfalnak dőlt, és szaporán kapkodva a levegőt ingujjával megtörölte a homlokát. Ezt nem teheti, nem veheti el a reményt a többiek elől. Hiszen jól megfigyelte őket az utóbbi időben, látta, micsoda változáson mentek keresztül. Látta Jeffrey-t, amint minden szabad idejében a térképet bújja, Elenort, ahogyan ráncoktól szabdalt arca kisimult, és még Eddard, a nő örökké komor és baljós képet vágó unokaöccse is el-elmosolyodott egy pillanatra ha Amerikára terelődött a szó. Meg kell hagynia nekik ezeket a vágyálmokat ebben a végeláthatatlan szürkeségben. Amíg álmodoznak, legalább elfeledkeznek a valóságról.
Ebben a pillanatban kiáltások ütötték meg a fülét valahonnan a távolból. A hangok a domb túloldaláról érkeztek, a falutól kissé távolabb eső néhány kunyhó felől, ahová a nephdoriak a kórban megbetegedő társaikat helyezték. A legtöbben ekkorra már vagy meghaltak, vagy kigyógyultak a betegségből, csak néhány lábadozó falubéli feküdt még a házikókban leterített matracokon.
Illetve néhány halott deszkakoporsókban arra várva, hogy őseik szokásai szerint eltemessék őket a földbe a falu melletti sziklaszirten.
William átvágott a bozóton, és a homokos domboldalon meg-megcsúszva botladozott lefelé a hangok forrása felé. A tenger ezen a részen mélyen benyúlt a szárazföldbe, hullámai a kopasz köveket és sziklákat nyaldosták alig pár lépésre a kunyhóktól. Odalent egy kisebb csoport verődött össze, mindannyian az egyik frissen ácsolt koporsót állták körbe, és szemmel láthatóan vitatkoztak valamin. Ahogy a férfi közelebb lépett, már azt is tisztán ki tudta venni, hogy az egyik felük nephdori, a másik viszont az ahoxeaqi gárdisták kékkel hímzett fehér ingét viselte, oldalukon tőr lógott, a kezükben tartott lándzsát pedig fenyegetően a falusiak felé tartották.
-         Mi folyik itt? – mennydörögte a falu vezetője, amint a társasághoz lépett.
-         Ezek a nephdoriak itt törvényt szegtek. – A harcosok vezetője, egy magas tejfölszőke hajú, mellvértet viselő férfi csak úgy köpte felé a szavakat.
-         Miféle törvényt?
William hátrébb parancsolta a többieket, és karját mellkasán összefonva a koporsó és a gárdisták közé lépett.
-         Ez itt – sziszegte a vele szemben álló, és lándzsájával a fedél felé bökött. - A ti nyelveteken is rajta áll egy felirat, ez pedig szigorúan tilos.
A férfi a koporsóra pillantott, és szinte megbabonázva mérte végig a hagyományos atlantiszi szótagírás alá vetett néhány furcsa szimbólumot.
-         Anyám neve van odaírva, Will – mondta indulatosan, és némi félelemmel a hangjában Tomas Carmody, a falu ácsa, Barbra Carmody egyetlen élő gyermeke. - Az utolsó kívánsága volt, mielőtt meghalt volna, hogy a Régi Nyelven is véssem majd a nevét a fába.
-         Mint az utolsó ember a faluban, aki ismerte még őseink nyelvét – egészítette ki William a mondandóját, anélkül, hogy ránézett volna. Parázsló haraggal szemében a gárdistákra pillantott.
-          Meg kell érteniük, Barbra a falu köztiszteletben álló gyógyítója volt. Ennyi tiszteletet megérdemel.
-         A törvényeink szerint szigorúan büntetnünk kell minden olyan esetet, ahol ti a régi sarlatán írásotokat használjátok. És ez alkalommal sem fogunk kivételt tenni.
A férfi választ sem várva intett a fejével, mire két fiatalabb harcos Tomas Carmodyhoz lépett, és közrefogta őt.
-         Honnan szedted ezt az írást? – kérdezte fagyosan.
-         A… Anyám írta le saját kezével egy pergamendarabra röviddel a halála előtt. William… kérlek segíts!
-         Engedjék el! – hörögte a falu vezetője, de a gárdisták kegyetlenül félrelökték.
-         Hol van a házad?
-         O… Ott a dombon túl a főutcán.
-         Ti ketten vele mentek, megkeresitek a pergament, és megsemmisítitek.
A két harcos komoran bólintott, és magukkal rángatták Tomast a dombot megkerülve végig a tengerparton, a férfi rémült kiáltásait William még sokáig hallani vélte. A nephdoriak mélyen megrendülve pillantottak utánuk, senki sem mert szólni egy szót sem. Valahonnan a tömegből sírás hallatszott.
-         Ezt itt meg – bökött a gárdista a lábával a koporsó felé, és a társaihoz fordult. – égessétek el azonnal.
-         Azt nem lehet! Felejtsék el, nem lesz itt semmiféle égetés! – William feltápászkodott a földről, és farkasszemet nézett a harcosok vezetőjével. Egy pillanatra oldalra pillantott, támogatást várva társaitól, de azok csak páni félelmükben lapítva hol rá, hol az atlantisziakra néztek.
A férfi megbánta, hogy ma nem akasztotta az övére a kését, amit néha csak úgy megszokásból magánál hordott, hogy halászat közben könnyebb legyen kibogozni a hálóba akadt halakat. Alig tudott már uralkodni dühén, és biztosra vette, hogyha nála lenne a fegyver, bizony isten nyakon szúrná ezt a semmirekellő nyomorultat. Nem csoda, hogy el akarják égetni a koporsót, mert félnek ezek a rohadékok, látja a szemükben. Minden halottal így tesznek, mert rettegnek, hogyha a testük épen marad, árnyként fognak újjászületni, és éjszaka kísérteni járnak majd az élőket. De itt Nephdorban a föld alá temették a holtakat, amióta világ a világ. A nagyapja azt mondta neki, csak így találkozhat a lelkük Istennel, az ő istenükkel, akivel azután örökké együtt lesznek a mennyországban.
-         Ebben még te sem mondhatsz ellent, William, hiába vagy ennek a nyomortanyának a vezetője.
A férfi csak intett egyet a fejével, mire két harcos hátracsavarta a kezét és a földre nyomta. Felüvöltött fájdalmában, és igyekezett kiszabadulni, de a gárdisták erősen tartották, egy harmadik társuk pedig lándzsát szegezett a hátához.
-         Én a maga helyében nem mozognék – sziszegte, de hangja mégis lágy és határozatlan volt. Biztos újonc még a gárdában, fordult meg a fejében, ha ezt a kettőt el tudná intézni, vele már könnyedén elbánna, talán még a fegyverét is el tudná tőle venni…
Ebben a pillanatban éles kiáltások harsantak mindenfelé, valahonnan újabb harcosok tűntek fel, kezükben súlyos fahordókat cipelve. Mielőtt William bárhogyan is tiltakozni tudott volna, a tartalmukat a koporsóra locsolták, és a kezükben tartott fém tűzgyújtóval megnyújtották. A fatákolmány azonnal lángra kapott, a tűz majdnem embermagasságba csapott fel, hője arcon csapta a férfit.
-         Tűnés innen! Mindenki menjen a maga dolgára! – kiáltozták a gárdisták, és lándzsáikat a rémült tömeg felé szegezték, mire mindenki egy szó nélkül szétszéledt.
Williammel nem törődött senki. Miután a harcosok látták, hogy nem áll többé ellen, elengedték, és hagyták térdre rogyni. Maga sem tudta mennyi ideig maradt ott a nyári forróságban a tűz hevétől kipirult arccal, és bámulta, ahogyan a táncoló narancssárga lángnyelvek elemésztik azt, ami valaha Barbra Carmody volt.