2017. október 18., szerda

Atlantisz hangjai - 8. fejezet

Halihó!


Igen, tudom, lassan írom az új fejezeteket, és sajnos bele telik vagy négy hétbe, mire előállok egy új résszel. Az okokat már múltkor leírtam, és mostanában azon vagyok, hogy változtassak rajtuk, és több időt foglalkozzak az írással. Nagy terveim vannak ugyanis ezzel a történettel, és semmiképpen sem szeretném félbehagyni. :)
Nos, a fejezetről csak annyit, hogy hosszú idő után újra Marya bőrébe bújhatunk, és az ő szemszögéből élhetjük át az eseményeket. Jó olvasást hozzá, és visszajelzéseket mint mindig, most is szívesen fogadok. :)

öleli minden megmaradt olvasóját: Amy


Marya

Marya számára mintha megállt volna az idő. A sötétség gyengéden, védelmezőn borult fölé, és takarta be, óvó karjaival átölelte és megnyugtatta őt. Akárcsak az édesanyja kiskorában, amikor olyan sokat volt beteg és lázas. Tudta, hogy félnie kéne, hiszen a sötét eredendően gonosz és kegyetlen volt, az árnyak ideje, akik az éj leple alatt megtalálnak és megölnek minden élőt, aki nem lelt menedéket éjszakára, de mégsem volt képes rá. A sötétség kísérte őt útján, kezét oltalmazóan a vállára téve, és megígérte, hogy ezentúl mindig mellette marad majd.
Később az éjszaka alakot öltött, és különös formák bontakoztak ki a félhomályból. Marya lassan felismerte őket. Az erdő szélén állt, előtte pedig hatalmas, elszórtan fákkal tarkított mező terült el. A hely, jutott eszébe, ahol először látta a csillagokat. Kilépett az erdőszéli fenyőfák közül, és lassú léptekkel a tisztás közepe felé vette az irányt, pontosan oda, ahová annak idején is leült, hogy elmerüljön az égbolt csodáiban. Mint akkor, most is leült az esőtől és harmattól nedves fűbe, és feltekintett az égre. De ez alkalommal nem volt egyedül. A sötétség helyet foglalt mellette, és egy férfi alakját öltötte fel. A lány elmosolyodott, és lopva rápillantott. Furcsán ismerősnek tűnt, és habár csak most találkozott vele először, mégis úgy érezte, mintha bizalmas barátok lennének.
-         Nem kell félned, Marya – mosolygott rá az idegen. – Az éjszaka a társad. Ha meg akarod ismerni, csak kérned kell, és feltárja előtted titkait.
-         De kiskoromtól fogva azt tanították, hogy veszélyes. Ha napnyugta után kitesszük a lábunkat a házból, az árnyak elpusztítanak minket.
-         Tudod, hogy hazudnak neked. De te különleges vagy, Marya. Te megtudtad az igazságot.
A kép szertefoszlott, és a lány újra a semmiben lebegett.
Később álmodni kezdett. Egyik álmában újra kisgyermek volt, és a bátyjával, Lewynnel kergetőztek vidáman a feruai birtok fölötti szőlőhegyen a gondosan megművelt szőlőtőkék között. Persze az édesapjuk, Yaen Ygrana rajtakapta őket, amint összetapossák az elegyengetett és szépen elgereblyézett földet, és önfeledt játékuknak két hatalmas pofon lett az ára. Lewyn aznap ígérte meg neki, hogy tizenhat éves korában, amikor nagykorúvá érik, elköltözik a birtokról, és nem folytatja tovább a család hagyományait.
Ezután a tulcandrai akadémián találta magát. Majdnem kilenc évig tanult az intézmény falai között, így majdhogynem a második otthonaként tekintett rá, és ne lett volna olyan zuga, amit ne ismert volna. A hatalmas épület belső udvarán sétálgatott, körülötte arctalan emberek siettek a dolgukra, de ő mit sem törődött velük. Leült a tér közepén levő tavacska melletti kőpadra, arcát a nap felé fordította, és élvezte, ahogyan a meleg fény simogatja a bőrét. Kezét megmártotta a langyos vízben, tekintetét a tó közepén álló kőből faragott alakon pihentette. A szobor egy fiatal lányt ábrázolt, Nisát, az Első Bölcs hitvesét, aki annak idején, midőn a feldühödött egyiptomiak távoztak a szigetről, megmentette Tariq, az útjukban álló apró ahoxeaqi falu lakóit a biztos pusztulástól. Nisát a legenda szerint elrabolták és megölték, de hőstettének emléke mind a mai napig élénken élt az atlantisziakban.
Egy nap én is hős leszek, mint ő…
Újra sötétség következett, majd álmai a fővárosba, Atlantysba vezették őt. Az idő hideg és komor volt, a szürke égből szüntelenül esőcseppek hullottak fedetlen alkarjára és lábára, de mégsem volt ereje megmozdulni. A város külső, közemberek lakta övezetének egyik negyedében ült egy ház alatti kapualjban, szemét könnyek lepték el, lelke üres és érzéketlen volt. Egy teljes hete már, hogy eljött Tulcandrából, azóta csak bolyongott Atlantys utcáin, akár egy kísértet. Éhes volt, fázott, minden tagja sajgott, és olyan egyedül érezte magát, mint még soha életében. A főváros kegyetlen hely volt, nem fogadott be egy tanult, de nincstelen lányt, mint ő, az egyetlen, amit adhatott számára, egy olcsó, de koszos és szűk munkásszállás volt a keleti negyedben, ahol együtt lakott mindenféle jöttment, gyanús emberrel. De hazamenni, azt semmiképpen nem akart. Ott csak a borzalmak várnák őt, a veszekedő szülei, az erőszakos apja…
És Elon Ranoo.
Ekkor azonban váratlanul egy pergamendarabot sodort felé a szél. Felállt a földről, és ingatag léptekkel utána sietett. A fecnin az atlantysi Akadémia hirdetése állt. Művelt és szorgalmas fiatalokat kerestek, akikből néhány év alatt mestereket és magas rangú tisztviselőket képeznek, és lehetőségük nyílik arra, hogy ha majd eljön az ideje, akár őrzőkké is váljanak.
Marya nem habozott, még aznap jelentkezett az Akadémián.
Álmai ezután furcsa látomásokká, színes foltok végtelen kavalkádjává olvadt össze, minden különösebb értelem nélkül. Néha úgy érezte, magánál van, és egy-egy pillanatra egy tágas szoba és hatalmas, plafonig érő faablakok bontakoztak ki a szeme előtt, amelyeken vakító napsütés áradt be. Olykor úgy rémlett számára, mintha valaki gyengéden felültetné, és émelyítően édes folyadékot itatna vele. A látvány azonban mindig gyorsan szertefoszlott, és az elméjében tomboló káosz újra magával rántotta.
Időről időre arcok bukkantak fel vízióiban, de amilyen gyorsan megjelentek, olyan hamar tova is tűntek. Előbb az édesanyja ráncos, nyúzott arcát pillantotta meg, amint szomorkásan mosolyog rá, sötétkék szemében könnyek csillogtak. Később Lewyn tűnt fel előtte, majd az öccse Wiven, aztán szeretett unokatestvérei, Junon és Geron, és így szépen sorban a többiek, egészen addig, míg bele nem szédült teljesen a látványba. Körbefogták, és szótlanul nézték őt, de tekintetük aggodalomról tanúskodott. Majd félreálltak, és ismét megjelent az a különös férfi, aki iránt olyan megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett.
-         Még nincs itt az ideje, Marya – mondta kedvesen. – Addig még nagyon sokat kell tanulnod. Most fel kell ébredned végre.
A lány megragadta kinyújtott kezét, és mintha csak a víz alól bukkant volna fel hosszú idő után a felszínre, magához tért.
Lassan nyitotta fel súlyos szempilláit, a világból először csak homályos foltokat érzékelt. Ugyanabban a szobában volt, amelyet már korábban is látott különös álmai közötti pillanatnyi szünetekben, és most már az is eljutott a tudatáig, hogy egy ágyon fekszik. Pislogott párat, hogy kitisztuljon a kép, de elméje furcsán tompa és lassú volt, mintha még mindig álmodna.
A helyiség riasztóan ismeretlen volt számára. A szoba közepén egy asztal állt, hímzett terítővel letakarva, rajta néhány pergamentekerccsel és egy halványan világító kristálylámpával. A sarokba egy hatalmas órát toltak, mutatói szerint a világosság hatodik órája telt éppen, mellette néhány faszekrény nyúlt egészen a fa gerendákkal szabdalt plafonig. A fehérre meszelt, rideg falakon nagyra becsült művészek festményei és fametszetei lógtak, a padlót pedig kézzel szőtt, színes szőnyegek borították. Marya akárhogyan is próbálkozott, nem tudta kitalálni, hogy hol lehet. Sosem látott még ilyen előkelő helyet, talán valami gazdag úr atlantysi rezidenciája, vagy egy nagyobb város Tanácsházája lehetett. De hát mit keres egy ilyen helyen? És meddig aludhatott?
Megpróbált felkönyökölni, de jobb karjába olyan éles fájdalom hatott, hogy könnyek szöktek a szemébe, és felkiáltott. Visszahanyatlott a párnák közé, mire valahol a távolban éles nyikorgással kinyílt egy faajtó, és egy hosszú fehér ruhát viselő nő sietett be rajta.
-         Csak lassan, úrnőm. Súlyosan megsérült, nem szabad ilyen hirtelen mozdulatokat tennie!
Talán még mindig hallucinál, vagy miért szólítaná őt bárki is úrnőnek?
-         Hol vagyok? – nyögte, és maga is meglepődött azon, hogy milyen erőtlen a hangja.
-         Ferevirben, úrnőm.
-         Mi… Mit keresek itt? És meddig aludtam?
-         Az Utolsó Próbán leesett egy domboldalon, és eltörte a karját. A sebe elfertőződött, és nagyon beteg volt sokáig, úrnőm, magas láz és rémálmok gyötörték. De most már jobban van, elmúlt a veszély.
-         Milyen nap van ma?
-         A háromezeregyszáztizenharmadik év első hetének hetedik napja van. Hét nappal vagyunk a napforduló után.
Marya első gondolata az volt, hogy milyen kár, hogy lemaradt a csodálatos újévi ünnepségekről, amelyeket a Succan-tó partján rendeznek. De aztán megrohanták az érzelmek, eszébe jutott a családja, a testvérei, az unokatestvérei, akik bizonyára mind hiába várják, hogy hazatérjen.
-         A szüleim, a bátyám… Ők hogy vannak? Értesítse őket, kérem! – suttogta rekedten, és újra próbált felkelni, de a gyógyító visszanyomta az ágyba.
-         Ezek most nem fontosak, úrnőm, csak az, hogy minél hamarabb újra egészséges legyen.
-         De kérem…
A nő valamilyen folyadékkal teli kelyhet tartott a szájához, amit Marya szorgalmasan felhörpintett. A testében melegség áradt szét, feje nehéz lett, és visszazuhant az ágyba. Szinte abban a pillanatban lecsukódtak szemei, és ismét álomtalan álomba merült.
Mikor újra felébredt, már éjszaka volt. Ez alkalommal már meg sem próbált felkelni az ágyból, csak bámulta mereven a plafont, és próbálta lázas agyában jelentésteli egésszé formálni az elmúlt napok történéseit. Olyan nehéz volt megkülönböztetni az álmot a valóságtól! Az tudta, hogy megsérült, és beteg volt, de hogy mindez hogyan történt, arról már fogalma sem volt. Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy egy apró tisztáson áll, és megmossa az arcát a patak hűs vizében. Utána semmi más, csak feketeség.
Ép kezével végigsimított homlokán, és csak most tudatosodott benne, hogy mennyire erőtlen és éhes is valójában. Bizonyára napok óta nem ehetett semmi komolyat. Lerúgta magáról a gyapjútakarót, és óvatosan végigtapogatta magát. Gyenge és sovány volt, karja vékony, bordái szinte átdöfték bőrét könnyű hálóinge alatt. Rémülten visszarántotta magára a plédet, és fél kézzel megpróbált felkönyökölni. Csak remélni merte, hogy nincs sehol a közelben egy tükör, mert biztos volt benne, hogy megrettenne saját tükörképe látványától.
-         Hahó, van itt valaki? – kiabált esetlenül bele a sötétbe, és maga sem tudta, hogy várhat-e választ kérdésére. Arra homályosan emlékezett, hogy a gyógyító azt mondta neki, hogy Ferevirben van, de azt nem tudta meg, hogy miért. Talán eltévedt a rengetegben, és itt kötött ki, Liwymtől félnapi járóföldre? Vagy a mesterek hozták ide, hogy itt jobb kezelést kapjon? Fejében egymást kergették az rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok, és csak egyben volt biztos. Össze kell szednie magát, és végre hazatérnie a sziget déli részén fekvő Siguria tartományba. Túl sokáig volt már távol otthonról.
Váratlanul léptek hangja ütötte meg a fülét. Nem sokkal később az ajtó kitárult, és az őrzőláng vadul táncoló fénye töltötte meg a szobát, és vont különös árnyékokat a falakra. Egy nő lépett be a szobába, ezúttal egy idősebb, zömökebb termetű, fehér ruhája arra utalt, hogy ő is gyógyító lehet, akárcsak délelőtti fiatalabb társa.
-         Hogy érzi magát, úrnőm? – kérdezte végtelenül udvariasan, és zavarba ejtő módon ő is úrnőnek szólította Maryát. A lány gyomra váratlanul görcsbe rándult tőle.
-         Ne… nem akadna valami étel számomra? – dadogta, és maga is meglepődött, hogy milyen nehezen jönnek szájára a szavak. – Nagyon éhes vagyok.
-         Természetesen, szólok a szolgálóknak, hogy hozzanak valamit önnek. Örömteljes, hogy már van étvágya, úrnőm, és szemmel láthatóan is jobban érzi magát. A Tanács igen fog örvendeni ennek a hírnek.
-         A Tanács? – suttogta a lány. – Mi köze van hozzám a Tanácsnak?
-         Ó, Fevra bizonyára nem közölte önnel a jó hírt. Ön őrző lett, úrnőm, Izwir tartomány őrzője.
-         Én? Hogy őrző? – Marya a falnak vetette a hátát, és döbbenten bámult maga elé. Tudta, hogy boldognak kéne lennie, de mégis inkább rémület fogta el.
-         Liwym utcáin találtak önre, amint súlyosan sérülten és önkívületi állapotban próbált segítséget kérni. De tizedikként érkezett a városba, így szigetünk szent törvényei szerint miyeia vált önből, méghozzá Izwir szeretett és nagyra becsült mieyiája. A fereviriek alig várják, hogy lássák önt.
Marya behunyta a szemét, hirtelen szédülni kezdett, úgy érezte, mintha egy örvény beszippantaná, és egyre mélyebbre és mélyebbre húzná. Elméjére sötétség borult, és hiába próbált kétségbeesetten emlékek után kutatni azokról a pillanatokról, amikor Liwymbe érkezett, nem járt sikerrel. Legszívesebben felkiáltott volna keserűségében. Sosem járt még itt fent északon, és innen az otthona, a családja, a szerettei olyan messze lévőnek tűntek, mintha egy egész világ választaná el tőlük.
-         Ez az épület itt az előző őrző, Lashn Avir rezidenciája volt. Mivel ő gyermektelenül halt meg, és nem volt kire ráhagyja, most már az öné.
A lány nem válaszolt, üveges tekintettel a szemközti falon lógó fametszetre meredt. Ismét gyengeség és rosszullét fogta el, és egy pillanatig úgy érezte, mintha az ájulás szélén állna. Hiszen, mindig ez volt az álma, nem igaz? Hogy őrző legyen, és kitörjön a szegénységből. De valahogy nem ilyennek képzelte, talán a lelke legmélyén maga is úgy hitte, hogy nincs rá esélye.
A vágya azonban most valóra vált, és a törvény szerint ezután itt, ezen a helyen kell élnie, és minden tudásával az izwirieket, ezeket a furcsa, különc embereket kell szolgálnia, távol mindenkitől, aki valaha is fontos volt számára. Itt minden olyan idegen volt. Képes lesz-e valaha otthonaként tekinteni rá?
Észre se vette, amint a gyógyító magára hagyta. Az asszony csak később tért vissza egy nagy tál gőzölgő fügelevessel a kezében. Marya azonban addigra kavargó gondolataitól kimerülten újra álomba zuhant.
***
A ceremóniára az év első hetének tizenegyedik napján került sor. Marya hosszú gyapjú köntösben ült a tágas nappali közepén álló faragott asztal mellett szolgálóktól körülvéve, és kínosan igyekezett rá, hogy betegségtől meggyötört testét elrejtse a vendégek előtt. Gyenge és fáradékony volt még, az elmúlt napokat a ház négy fala között töltötte, és minden lépését gyógyítók hada kísérte árgus szemekkel.
A küldöttség tagjai sorban odaléptek hozzá, és fejet hajtottak előtte, amitől valamiért a hideg is kirázta. Képtelen volt megszokni, hogy ő most már nem egy Siguriából érkezett kis senki, hanem őrző, akit tisztelnek, és úrnőnek szólítanak az emberek.
-         Szívből örülünk, hogy már jobban érzi magát, miyeia – szólalt meg a fal mellett álló magas, kevély tartású férfi, aki korábban Salmisként, a Mesterek mestereként mutatkozott be. Marya emlékezett rá korábbról. Ő volt az atlantysi akadémia feje, és minden mester szerte a szigeten az ő irányítása alá tartozott. – Súlyos beteg volt, és mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nagyon aggódtunk önért.
A lány kihúzta magát, és felszegte a fejét, ahogyan a fővárosban látta az előkelő hölgyektől.
-         Köszönöm… uram. – Nem merte nevén szólítani Salmist, még ha tudta is, hogy ez csak egy cím, nem a férfi igazi neve. Arról akkor lemondott, amikor a Mesterek mesterévé választották. Ennek ellenére nem volt biztos benne, hogy hogyan hívhatja őt, ahogyan a többieket sem.
-         Mélységesen sajnáljuk, hogy nem tarthatott társaival a Világosság Rituáléján – folytatta a mellette álló zömök, zöldre festett hajú nő, aki az atlantysi Kistanács egyik tagja volt. Hangja mézesmázosan csengett, és a lánynak az a benyomása támadt, mintha roppant mód hízelegni akarna neki. – Sajnálatosan nem tudunk most olyan ünnepélyes kereteket biztosítani, de a beavató szertartást minél hamarabb szerettük volna elvégezni, hogy ön is teljes jogú őrzővé válhasson.
-         Igen, persze. – Jobb ötlete nem akadt, hogy mit is válaszolhatna. Kínosan érezte magát ennyi magas rangú emberrel körülvéve, és nem bánta volna, ha magára hagyják.
-         Nem tartjuk fel sokáig, úrnőm, ígérjük – szólalt meg az ajtó mellett álló, kevély tartású, egyszerű gyapjú felsőt és bőrnadrágot viselő férfi, a homlokán díszelgő tetoválás elárulta, hogy Izwir tartomány főmagiszteréről van szó. A teremben levők összenéztek, mire a magiszter bólintott, segítőivel közelebb lépett, és különböző gyertyákat és edényeket pakolt ki az asztalra. A többiek körülállták őt, és mélabús dalokat zümmögtek, a zöld hajú nő pedig egy könyvet vett elő oldaltáskájából. A Bölcsek Kódexe volt az, Atlantisz szent könyve, alapítóik intelmei és tanításai a néphez.
Marya ereiben egyszerűen meghűlt a vér, ahogyan a ceremóniához készülődő társaságot figyelte. A Világosság Rituáléára általában napfordulókor kerül sor a Succan-tavi ünnepségeken a sziget minden pontjáról összegyűlt több ezer ember előtt. Hirtelen roppant keserűség és bűntudat szállta meg, amiért beteg volt, és ki kellett hagynia ezt a csodálatos alkalmat. Az elmúlt napokban még gyenge volt, és akár egy kísértet, járt fel-alá a rezidencia hatalmas szobáiban. De most, hogy látta mindezt, lassan tudatosodott benne, hogy valóban őrző lett, és a felelősség egyszerre hatalmas súllyal szakadt rá. Kezdte megérteni, hogy milyen óriási terhet is vállalt magában, és mostantól minden, amit tesz, a történelem részévé válik.
A szertartás rövid volt, és minden ünnepélyességet nélkülözött. A magiszter történeteket olvasott fel a Kódexből, majd közös imádságban arra kérték a Bölcseket, hogy őrizzék meg Atlantiszt és új őrzőjét minden bajtól, és hozzák el újra az aranykort a szigetre. Ezután Marya esküt tett, hogy példás, tiszta életet fog élni, és minden tudását és bölcsességét Izwir tartomány szolgálatába állítja. Ennek végeztével a főmagiszter egy rövid pengéjű kést vett elő, és a lány legnagyobb rémületére hatalmas tenyerébe fogta a kezét, és egy apró bevágást ejtett rajta. Felszisszent, ahogyan a sebből vér serkent ki, és ösztönösen elrántotta volna, de a férfi erősen szorította. Ekkor Salmis is az asztal mellé lépett kezében egy díszes bőrtokkal, amit letett elé az asztalra.
-         A Kristály tizedik darabja, miyeia. – A férfi szeme különösen megvillant, ahogyan kiejtette az ősi, mély tiszteletet kifejező szót. Marya szinte megbabonázva meredt a besütő nap fényében ezer színben pompázó csepp alakú kőre. Bizonytalanul a főmagiszterre nézett, a férfi szemében hasonló áhítat tükröződött.
-         Vegye a kezébe úrnőm – mondta, és elengedte a lányt. Az ifjú őrző óvatosan felemelte a vékony láncon függő medált, vére pirosra festette az ékszert.
-         A Kristály vérrel öröklődik tovább. Ettől fogva önhöz tartozik, egészen a halála napjáig.
Marya magasra tartotta a követ, és ámultan figyelte, ahogyan a vércseppek pirosra festik a megtört napsugarakat. A kristály forró volt, szabályosan pulzált a tenyerében, energiája élettel töltötte meg a lányt. A nyakába akasztotta, és érezte a hatalmas súlyát a bőrének feszülni.

A főmagiszter szavai még sokáig ott zengtek a fülében, és nem eresztették, miközben a díszes társaság tagjait figyelte, amint beszállnak a ház előtt álló gőzkocsiba, és sűrű füst közepette elhajtanak. A Kristály tizedik darabja a mai naptól fogva az övé volt, és akárhogyan is szerette volna, nem tudott ez ellen mit tenni. Minden megváltozott azon a napon örökre, amikor tizedikként Liwym városába érkezett.